Fekete felhőkből jönnek keményen

A szörny-szelek s szigorúan morognak,

A percek lépte koppanó az éjben,

A végtelen fagy fogakat vacogtat.

/Vivaldi: A tél/

A fekete csizmákból csöpögött az olvadt hó. A fekete taláros alakok dideregve dörzsölgették kezeiket, s meleget lehelve elgémberedett ujjaikra igyekeztek felmelegedni. A fáklyás előcsarnok mélybarna tégláin sárgás fény játszadozott. A fáklyák lebbentek a fagyos hideg szélben. A várkapu felől érkezett.  A várakozó tömeg gyülekezett, egyre nagyobbra duzzadt a szánakon érkező újabb halálfalók pedig hatalmas tócsákat olvadtak az előtérre. A hóesést a vár egyik lakószobájából két mélykék szempár kísérte. Bella a kislányt megemelve suttogott neki.

- Látod Scathach milyen sokan jönnek? – búgta mély rekedtes hangon a kicsi fülébe. – Ők mind az apukád hívei. Bizony kicsi Scathach Voldemort ez a név hatalom. Ez a név nem közönséges név. Kivételeset választottunk, amilyen kivételes te is vagy – nyomott leheletnyi puszit a kislány pihés fekete hajára. Scathach kezével kalimpálva ütögette anyja karját, s gyors rángásokkal húzta fel, újra és újra a lábait.

- Bella?! – durva parancsoló hang csattant a hátuk mögött. Bella sötét tekintettel megfordult, s a bölcsőbe fektette a kislányt. Lágy tekintettel ringatta a hatalmas pupillájú babát, aki szemével a férfit kereste a teremben. A selyembölcső hintázott a levegőben, Voldemort Bella mögé lépve szembenézett a lányával.

- Jó éjszakát Scathach! – suttogta neki nyugtatóan Bella, s a fehér fátyolfüggönyt eligazgatta, hogy Scathach takarásban legyen. Voldemort szeméből elillant a fény ,ahogy a fátyol mögé rejtőzött kislánya körvonala.

- Késő, túl késő – indult az ajtó felé Voldemort, miközben ajkai közül préselte a szavakat. – Talán meg sem éljük, hogy felnőjön.

- ÉS az elixír? – tiltakozott Bella.

- Kárhozat, nem több – burkolódzott jobban a talárjába Voldemort. Szeme végigsiklott az asszonyon. – Negyvennégy év. S én csak mélyítettem éveid számán Bella.

- Muszáj emlékeztetned rá? Fiatal anya vagyok semmi több – gyújtott illanóra Bella, lehunyt szemmel lélegezte be az első lótusszal kevert levegőt.

- Az anya rendjén van, de a fiatalság? – szúrta kíméletlen hangon Voldemort a kétkedő szavakat.

- A fordítottja is igaz  - jegyezte meg gonoszul Bella. Voldemort hideg mozdulattal tartotta kezét a nőnek. Bella belecsúsztatta saját jégcsaphoz hasonlóan hűvös tenyerét, s a lovagterembe léptek.  Egyetlen súrlódó hangként egyszerre borultak a földre a halálfalók. Kifejezéstelen hideg merev arccal haladtak végig a bársonyszékükhöz. Szertartásos bevonulásuk volt. Voldemort irányító kézvezetése, a bodzafekete talár uszályként suhogott lépteik után. Az ezüsthímzéses talár Voldemort egyszerű szabású taláranyagán pihent néhány pillanatig, amíg Bella karja hozzásimult, majd Voldemort száraz kezét kicsúsztatta Bella tenyere alól, s helyet foglalt, intésére a halálfalók hasonlóan tettek. Bella kutató ördögi szemekkel mérte végig a halálfalógyűlésre érkezetteket.  Lucius Malfoy nyújtotta át a pergamenlapot. Voldemort vörös szeme átfutott a szálkás betűsorokon. Síri csendben várták Voldemort határozatát. Egymás mellett ültek, mégis teljesen kifejezéstelenül és hidegen. A beavatatlan szemek nem is sejthették, hogy férj és feleség ül egymás mellett. Bella flegma tekintettel futtatta szemét a halálfalókon. Enyhén törzsből eldőlve Voldemorttól, a jobb könyökére támaszkodott a szék karfáján. Felvetett fejjel ült, időnként meg-megszívva a  kezében billegtetett illanót. Voldemort az ölébe hajította a tekercset és felemelkedett.

- Írd! – Bella pennát húzott elő, fekete tollú, karcsú hegyeset, s várakozón nézett Voldemortra.  – A feladattal Mulcibert, Dolohovot és Luciust bízom meg – véste vörös tekintetét a három férfi szemébe ahogy kiejtette nevüket. – Elvárom, hogy tiszta munkát végezzetek, ne maradjon nyoma, ne keltsen feltűnést. Úgy, ahogy szoktuk. Eltűnés, hogy rettegést keltsünk. Ha rettegnek nyugodtabbak is, nem ugrálnak igazam van? – a halálfalók közösségében halk nevetés kapott szárnyra. Bella kéjes vigyort eresztett meg, miközben a pennája megállt a pergamenlapon. – Érezzék, hogy történik valami. Terjedjenek csak a hírek, hogy hatalmam ismét visszatér régi erejébe. A mardekár eszme legszebb évei. S jaj az ellenszegülőknek! A félelem lakatot tesz az ajkakra, erősebb zárja az ajtóknak, mint a legerősebb varázs. S a célom ez, nem több – Voldemort hátralökte talárját, s visszafordult. – További javaslatokat a hét végéig várok! A magunkat megmutatást pedig csak a legszükségesebb esetben Kupor! – villant haragosan a szeme Kuporra. – Ne feledjük, a megjelenésünk figyelmeztetés! Félelemkeltés! Ezt kívánom éreztetni. Minél kevesebbet jelenünk meg a sötét utcákon, annál erőteljesebb hatása lesz a fellépésünknek! Taktika barátaim! A legfontosabb dolog! Soha ne veszítsük el a józan ítélőképességünket, gondolkodásunkat! Elharapództak a halálfalók megmutatkozásai az éjszakai varázsvilágban! ÉS ezt nem szeretném hallani. Ha megjelenünk az csakis az én engedélyemmel lehetséges és nem önös érdekből és akaratból!  Majd én eldöntöm, hogy mikor kell ráijeszteni valakire és mikor nem.

- Mi csak a terhet akartuk levenni nagyurunkról! –borult esdekelve a lába elé Kupor.

- A halálfalók ügye számomra nem teher! S aki ezt csak feltételezni is meri rólam…! – Voldemort pálcája gyorsan lebbent, Kupor hang nélkül tűrte a Cruciót. – Ki vagy mi jogosított fel Kupor, hogy helyettem dönts akciókról? – emelkedett meg fagyos rebbenéssel Voldemort szemöldöke.

- Bátorkodtunk feltételezni, hogy Scathach születése elvonja nagyurunk figyelmét… - Voldemort bosszúsan lendítette a kezét. Kupor hangtalanul tátogott tovább. Féktelen harag ömlött szét Voldemort ereiben. Vörös szeme izzott, ahogy lassú fordulással Bellára emelte tekintetét. A halálfalók kisebbre próbálták húzni magukat, miközben attól tartottak, Voldemort Bellára ront a tettért, amit elkövetett a vezetői becsülete ellen. Halántékán kidagadtak az erek, mindenki észrevette.

- Szóval így állunk! – sziszegte vészjóslóan halkan  Voldemort. Szemét nem vette el Belláról. De érezni lehetett a jeges fuvallatot, ami Scathach nevének kiejtésével végigsöpört a halálfalók között a levegőben. Mindenki ledermedve, reszketve várta Voldemort reakcióját. Bella óvatosan a talárja zsebébe csúsztatta kezét a pálcájára. Várta Voldemort féktelen ráirányuló dühét. A lányuk nem várt fordulat volt kettejük életében. Nem előre tervezett gyerek. Ahogy Voldemortnak esze ágában sem lett volna lépni, tenni bármit is, főleg nem feleségül venni egyik halálfalóját, még akkor sem, ha az történetesen nő, az ágyasa, a leghívebbje. Bellát Lestrange-ként akarta, s tűrte meg maga mellett. S erre minden felborult egyetlen…meglepetést okozó éjszaka következménye miatt. Az út, amelyet nem ő vetett, hanem a közösség s az erkölcs kötelessége. Bellának el kellett válnia, s hozzá, Voldemorthoz mennie, mert ezt várták el. S Bella is ezt várta el. Ahogy Voldemort is belátta ezt kell tennie. Szabályok és korlátok. Amiért egyszerre Bella olyan ellenszenvesen idegen lett neki. A nő, aki szabályokat és korlátokat állított fel neki. Neki! Voldemortnak! Akinek soha, senki nem szabhatott határt! Most egyszerre, itt egy nő, aki ravasz módon megfogta, a méhével rántotta magához ,s épített egész tucat sorompókat, akadályokat, leküzdhetetlen szabályokat neki. Nem merte magának sem beismerni megzavarodott. A körülötte zajló eseményektől. Történésektől. S miközben lépten nyomon haladtak előre és előre, a közösségi elvárás alapján előírt úton, úgy kezdte Voldemort azt érezni, hogy behálózták. Amit soha senki nem tett vele. Se férfi se nő. Most itt volt, a saját csapdájában, a saját vágya csapdájában. Nincs visszaút. Szeretkezéssel ásta meg a saját csapdáját, mert képtelen volt ellenállni ennek a nőnek. S hitte az ő korukban ez már nem lehetséges. Most mégis ott a toronyszobában ott alszik békésen a lánya a fehér fátyolos bölcsőjében. A lányuk. Megzavarta a Bellával való kapcsolatát is. Eddig annyira tiszta volt előtte, akár a legtökéletesebbre csiszolt kristály. S most? Becsapva érezte magát, s csak meredt a nőre, aki ezt tette vele. Nemigen találta a helyét ebben az új szerepben, s magának sem tudta megmondani, hogy hogyan is rendezze ezt az új helyzetet. Képtelen volt felfogni, iszonyodott ha Bellára nézett ,s látta a tényt, a fejlődő magzatot, ahogy letagadhatatlanul türemkedik és megváltoztatja a jól berendezett vezetői világát. S ha nem volna elég, hogy a Bellával való kapcsolatát megzavarta ez a lány, most tessék, a halálfalói előtti tekintélyét is megnyirbálta. Scathach! Az első boszorka aki a legtöbbet ártott neki. Hihetetlen! Alig két hónapos, és a saját lánya! Véréből vére! És tessék! Ezt tette vele! Mi mást is várhat az ember a családtagjaitól! A legtöbb szenvedést, a legnagyobb fájdalmakat éppen ők tudják okozni. Anyja lánya ez a számító boszorkány is! Meg talán a nagyanyja lánya. Hiszen őt a saját anyja is magára hagyta! Pedig boszorkány volt. A legnagyobb sérelem lesz ez egész életében. Amit az anyja tett vele. Meg az apja. S most a lánya is kezdi. Őrület! – Kik feltételezték ezt a förtelmes félreértést? – mérte végig hideg tekintettel halálfalóit. A fejek arasznyival lejjebb húzódtak. – Bízom benne, hogy nem mind! Mert a vár kínzókamráiban sajnos akkor nem lesz elég hely számotokra! – csattant Voldemort. – A megváltozott családi állapotom nem változtatja meg a vezetői mivoltomat. Az eszménél semmi sem fontosabb! Semmi! S veletek ellentétben én felismerem a vezetés felelősségét és jelentőségét, s azt, hogy a magánélet az önös érzések nem folyhatnak bele a halálfalók ügyébe. Kupor! Amennyiben még egyszer szajhák előtt vág fel a halálfalómaszk viselésével, az kasztrálással fenyegethet úgy vigyázzon! – lobbant Voldemort, s talárja vihartól kavart vitorlának tűnt karcsapása alatt. Kupor füle tövéig elvörösödött, hogy Voldemort így átlátott rajta. A pikáns részleteket kitől tudhatta meg? – Scathach… – a sziszegő hang egy villanásra lágyabbnak tűnt. – pedig nem változtat semmin! Ezt nagyon gyorsan véssétek a fejetekbe! Mert ha nem, tüzes vassal égetem a bőrötökbe! S jobban fog fájni, mint a jegy izzása! Ekkora bátorságot a halálfalóimtól sem tűrök meg! Végeztünk mára! – sebbel- lobbal viharzott ki a lovagteremből Bellát is magára hagyva. A halálfalók izgatott beszélgetésbe kezdtek. Bella pedig lepecsételve a pergament átadta Luciusnak.

- Lady Voldemort! – szólította meg egy férfihang a háta mögül. Bella megpördült a jól ismert hangra.

- Nott! – engedte, hogy a férfi kezet csókoljon neki.

- Ha bármiben védelemre lenne szüksége…

- Voldemort távol áll minden kegyetlen megnyilvánulástól, ne aggódjon – mosolygott bíztatóan.

- Az életed kötötted hozzá Bella – lépett Nott mögé Rabastan Lestrange.

- Azt már régen megtettem – legyintett Bella meglebbenő szemhéjjal.

-Túl jól ismerjük őt! A mi védelmünket élvezed Bella számíthatsz ránk bármikor. Ismerjük a vezetőnk természetét! Durva, nyers és kíméletlen!

- Már döntöttem! A felesége vagyok. S a hibáit hamarabb ismertem mint az erényeit! Tisztában vagyok, hogy kihez kötöttem az életem. Hogy milyen emberhez, és milyen varázslóhoz.

- Nem lesz könnyű életed – ingatta a fejét Rabastan.

- Eddig sem volt – nyomta el az illanóját Bella fáradt mozdulattal.

- Kibírhatatlanul kegyetlen – figyelmeztette Nott.

- Igen az – sóhajtott Bella. – Nem cáfolom. De talán titkon éppen ezért szeretem. Mennem kell! Még a végén azt vágja hozzám, hogy összeesküvést készítek itt ellene! – nyugtatóan tette a kezét a két férfi karjára.

- Fordulj hozzánk bizalommal! Tőlünk semmit nem tudhat meg. Nincs az a kínzás! – szorította meg a kezét Rabastan.

- Azkaban után már tényleg semmi sem jöhet rosszabb – nevetett Bella. – Bár talán a házasság Voldemorttal, na az igen! Az már felér Azkabannal. Sőt túl is szárnyalja. A legnagyobb büntetés amit csak kimérhet egy halálfalójára. Tehát, ha kínozni akar igazán, akkor házastársul fogad majd titeket – kacagott fel élesen, s ringó csípővel kivonult a halálfalók  szétnyíló tömegén keresztül.