Várrom maradványai bukkantak elő a benőtt növényzet alól. Leomlott falak, kőtörmelékek, szél süvített a kőoszlopok között. Scathach kiseperte szeméből a hajszálakat. Megérintette a köveket, s ujjaival tapogatta a hűvös érces anyagot.

-         Nem valódi! – jött a pergő férfihang. Scathach kapkodva fordult meg. Ruhája teste köré csavarodott a mozgás közben.

-         Ki vagy? – lebegett a hangja a kérdés közben.

-         Nincs nevem, s ha lenne tudnád – felelte rezzenéstelen arccal a férfi. Fekete köpenyt viselt.

-         Az asztrálsíkban vagyunk? – forgatta szemét Scathach.

-         Úgy van. Eddig mi mentünk hozzád, s most…te jöttél hozzánk. Vártuk az érkezésed – lépett közelebb a férfi.

-         Te herceg vagy igaz? – lépett közelebb Scathach, az arany homlokpánton átsimítva.

-         Így van. A démonúr csak akkor jelenik, ha hívják. De nem úgy, ahogy minket – ült le a legközelebbi romos kődarabra a férfi.

-         Heves érzelmek, düh, megbántottság és gyűlölet – biccentett Scathach. – Túl sok volt most bennem.

-         Én hoztalak át. A kérdés akarod-e és felkészültél-e rá? – lebbent meg a vékony szemöldök.

-         Nem veled – intette le Scathach.

-         Nagyra törő vagy – figyelmeztette a férfi. - A démonúr csábításának még senki sem állt ellen.

-         De ha igen, én leszek a vezetőtök igaz?

-         Te magad is démonná válsz – emlékeztette a férfi.

-         Nem. Én a másik világon vagyok, az hogy most eljöttem ide csupán egy látogatás – kötötte le Scathach erélyesen. – Miért nem kísértesz meg? – mérte végig a démonját Scathach.

-         Mert aki felettünk áll, azt nem tudjuk megkísérteni – mosolygott a férfi.

-         Akkor valójában most én kísértlek téged? – nevetett fel Scathach.

-         Mondhatjuk így is igen  - bólintott rá a démon. – Az érzelmeid gyengévé tesznek, a heves indulatok átjárhatóvá teszik a síkokat. Ezért vagy most itt. Az első alkalom, hogy megfelelő állapotba jutottál ehhez.

-         Nem fizikailag vagyok itt. Csupán az asztrálvilágba merültem el… - nyugtatta magát is Scathach.

-         Igaz. De azért mert erősebb volt a hívás és a parancs. Minket küldesz minden támadásodra és ezt te is tudod igaz? Legalábbis sejtetted – fúrta vesézően a tekintetét Scathach tekintetébe.

-         Te sem így nézel ki igaz? – ráncolta a homlokát Scathach.

-         Nem. Ez csupán tetszetős külső a bennünk rejlő sötét és gonosz, rémisztő képre. Te magad is ilyen vagy. Minél szebb a külső, annál rémisztőbb a belső – mérte végig Scathach tökéletes testét.

-         Te látsz engem asztrálszemmel is? – hunyorított kétkedve Scathach.

-         Természetesen…mindez – mutatott körbe a férfi. – Csupán kellemes díszlet az asztrálsík fenyegető örvényének álcázására.

-         Vele akarok találkozni – felelte kemény határozott hangon Scathach.

-         Ha elcsábít nem mehetsz már vissza – figyelmeztette a démon.

-         Nem számít – dőlt a hűvös kőromnak Scathach.

-         Magadnak kell hívnod, mi nem hívhatjuk – tárta szét a karját a férfi. – Tudod hogy hogyan kell, hiszen mindig is erre készültél – somolygott elnézően a férfi. Scathach esetlenül nyúlt a zsebébe. Fekete parázs izzott benne, ráfújt a fekete darabokra, s a pernye felszállt a levegőbe, lassan kúszott a levegőbe az őszies illatú füst. Terjengett a légben, az asztrálvilág tengerében kavargott ,s hívta, akit vártak. Scathach kékes szeme a koromtól vizenyőssé vált, csípte a szemét a füst, de a füstön át kérdőn segítődémonát figyelte. A férfi sokáig nem reagált, végül egészen erőtlenül biccentett. Tehát a füst hívását fogadták, s közeleg az érkező. Hirtelen robbant a kőromok közé a démonúr. Magas erőteljes férfi, fekete földig érő széles köpenyben. Markáns férfiarc, és kíméletet nem ismerő vallató tekintete volt. Scathach szinte eltörpült mellette. Az érett férfi és a koraérett lány. Egymást fürkészték. Scathach ellökte magát a kőfaltól és várakoztatva tette meg a lépéseket a férfi felé. Lebbent a csipkeszoknya a légben, a férfi őt nézte, vizslató, röntgenszemekkel. Scathach nem is érzékelte, hogy az asztrálvilág, minden démona a kőoszlopok köré gyülekezett, mind a kettejük harcát várják. Scathach aki gyermekként nem fogta fel mit tesz, hogy minduntalan az asztrálvilággal kommunikál, s hívja, s kéri, és küldi a démoni segítséget. Most itt volt, hogy megvívjon a legfőbb úrral, hogy a démonok szolgálataiért, vagy belépjen közéjük, vagy végleg uralkodjon felettük. Harc volt ez. Holott senki sem tekintené annak a fizikai világból. „Az ördögnek adja magát.” Odaát csak így nevezik ezt. S itt valóban ez történik. Scathach aláveti magát a legfőbb úr démoni megszállásának, s ha győztesként kerül ki, különleges képességek birtokába jut. Ha nem lesz maga is démonná. Ha igen, akkor ő maga is a démonurat szolgálja ezentúl, az asztrálvilágban.

-         Scathach Voldemort – mosolygott csábítóan a démonúr. – Apád is alkalmazta a démoni technikákat, Embereket szállt meg. Nem is kételkedtünk, hogy a lánya is hasonló babérokra tör. Régen úgy tartották, az válik igazán boszorkánnyá, aki magával a gonosszal közösül, legyen az akár a sátán, akár az ördög…akár démon.

-         Micsoda sötét belsőt takarhat a tetszetős külső – villant meg a fagyos mosoly Scathach ajkán. – Ha már magával a démonúrral teszem való igaz, legyen kellemes is az élmény – nevetett fel Scathach.

-         Sajnos a kellemességét nem biztos, hogy garantálhatom – fedte be Scathach gyöngyház fény vállait átölelő karja, s a suhogó köpeny. – Nem félsz? – húzta fel férfias szemöldökét a démon.

-         Kellene? – karolta át a démonurat Scathach.

-         Engem még senki sem győzött le – mosolygott magabiztosan a férfi.

-         Akkor épp itt az ideje, hogy én megtegyem – préselte magát szorosan a férfihoz.

-         Ne feledjük, hogy ki csábít kit, ez a legfontosabb kérdés mindig – figyelmeztette a démonúr, s erőszakosan vette birtokba a lány ajkait. Scathach leeresztette a szemét, s újból érezte az örvényt, a hullámzást a sötétséget, szédült és érezte az asztrálvilág minden viharát, ami zúgott a fülébe, ami zilálta a haját, A hosszú fekete hajú férfi  forró zihálását a  nyakán, biztonság illúzióját keltő széles férfikarok ölelését, az erős ujjak a fenekét markolták. Démonok egész hada figyelte a harcot, a nemi kapcsolat kimenetelét. Háborgott az asztrálvilág, a démonok világa zivatara és üvöltése süvöltött körülöttük, ijesztő félelmetességgel.  Scathach mohó vad türelmetlenséggel csókolta vissza a férfit, a démonúr nem késleltetett semmit, erős durva lökéssel lépett nemi aktusba. Scathach felnyögött az ölébe hasító fájdalomtól. Markolta a férfi fekete köpenyét, összeszorított szemhéjai alatt már csillagokat látott, s remegett a démon indulatos kemény lökései alatt. A soha nem látott nemi érintkezést pedig démonok seregei figyelték, tűzdémonok, akik egyértelműen már Scathach segítődémonai voltak, levegődémonok, vízidémonok, incubusdémonok, mind mind, gyülekeztek és figyelték az asztrál és a fizikai világból érkezett küzdelmét. A démonok ,akik a megteremtett sötét gondolatokra születnek, s lehet-e a sötét gondolatainkkal érintkezni, így, ahogy ezzel a markáns külsejű, teli impulzusú férfival, a démonúrral. Minden félelmünk az asztrálvilágban van, s a képtelen helyzet, hogy Scathach, most éppen talán saját félelmével közösül, szinte felfoghatatlan tény, de itt az asztrálvilágban minden alakot ölt és értelmet nyer. S ő akarta a démonokat. Amióta csak ismerte őket. Amióta világ a világ. Amióta ő maga megszületett. Hiszen éppen erre született. Éppen ezért Lord Voldemort és Bellatrix Lestrange lányaként. Hogy elérhesse a hatalmat, amit előtte senki más. A felfoghatatlant a megmagyarázhatatlant, a félelmek, a rossz és gonosz, az asztrálvilágból érkezők feletti uralmat. S most az első és utolsó lehetősége van erre. Vissza nem térő alkalom, amit éppen így ezen a furcsa módon kell megvívnia. S aminek nem tudja hogyan is kellene alakulnia, hogyan is tudhatná, amikor előtte még soha senki nem járta végig ezt az utat. Ismeretlen helyen és kitaposatlan ösvény nélküli úton járt. Csak az ágyékába törő akaratos lökéseket érezte, s végül a démonúr hörgését a fülébe. Éles fájdalom hasított a halántékába, s újból elvesztette az eszméletét. Sötétség. Se hangok, se fények. Semmi. Csak a bársonyos feketeség.