A Malfoyok adtak estélyt. A kúria parkjában dúsan csobogott a szökőkút, ahogy a Lestrange címeres hintó elhaladt mellette. A nyitott ablakokon át nevetések zaja szűrődött ki a parkba. Andalító koranyári idők jártak. Rabastan kettesével véve a lépcsőfokokat sietett fel az emeleti bálterembe rendezett estre. Abraxas Malfoy üdvözölte a késve érkezőt.

- Már azt hittem, le kell mondanunk a társaságodról Rabastan – fogott kezet a férfival.

- A kikötőidő rabja vagyok én is mint minden tengerész – mosolygott rá Rabastan. – De semmiképp se akartam lemaradni, rohantam ahogy tudtam. Viszont a sietésben mindig megszomjazom – célozgatott burkoltan Rabastan.

- A hátsó sarokban lesznek a whiskyk – kacsintott Abraxas, s elkísérte Rabastant. Rabastan kitöltötte a hűvös borostyánszín italt a vastag, tömör whiksyspohárba. A melegen azonnal megpárásodott a pohár széle. Rabastan nagyot kortyolt az alkoholból.

-         Áh! Még mindig kiváló whiskyd van Abraxas – torzult el az arca egy pillanatra, ahogy végigmarta torkát az erős ital. Ahogy megfordult azonban minden más kiszállt a fejéből. Persze hallotta, már amikor belépett is. De sejtelme sem volt, hogy ki az, aki zongorajátékával adja az aláfestést az esthez. A zongoránál Dorea Potter ült és énekelt. Soha nem hallotta még a nőt, sem zongorázni, sem énekelni. S meglepődött. Nem volt tökéletesen gyakorlott, de egyáltalán nem volt kellemetlen a fülnek. Ellenkezőleg. Szép énekhangja volt, kissé rekedtes alt hang. Abraxas Malfoy észrevette társának megrökönyödését. S ő is a zongora felé fordult.

-         Nem is említetted, hogy érzéki gyönyöröket tartogatsz itt számomra Abraxas, ha tudom, jobban sietek – szólt különös hangsúllyal Rabastan, de szemét nem vette le a zongoránál ülő asszonyról.

-         Épp időben érkeztél, épp az imént váltotta le az unokahúgát – felelte Abraxas, s szürke szemében ott derengett a mindent értő fény.

-         Ki kérte fel? – villant Abaxasra a kék tekintet.

-         Bevallom, én voltam a bűnös – bazsalygott az orra alatt Malfoy. – Mint kollégát kötelességemnek éreztem, kicsit megszerepeltetni.

-         El sem tudom mondani, milyen örömömre – felelte rá Rabastan, s hangtalanul lépve közelített, s leereszkedett az egyik bőrfotelba. Dorea a dal végével felpillantott, már csak a zongorakíséret tartott. A hallgatóság tapsolt, Dorea pedig menekülésszerűen felpattant a zongoraszékről.

-         Csak még egyet – lépett hozzá Charl.

-         Nem Charl egy elég volt – felelte ridegen Dorea, de tekintete már Rabastanra meredt. Észrevette, hogy a férfi a zongorajátéka közben megérkezett.

-         De hiszen, olyan ritkán hallhatunk Dorea! – tenyerelt a zongorára Gamp.

-         Mindenki legnagyobb örömére – felelte hűvösen Dorea, összecsapva a kottát a kottatartón.

-         Ellenkezőleg! – állt fel Rabastan. – Mrs. Potter, játékában semmi kivetnivaló nincs, ne legyen szívtelen, játsszon még valamit, ha már a zongoránál van – nézte merőn a nőt.

-         Nem szeretnék visszaélni a türelmükkel – mosolygott hidegen Dorea, s fellépésében egyértelmű elutasítás volt.

-         Nem kell türelem ahhoz, hogy hallgassuk a játékát – erősködött Rabastan.

-         Azt mondtam nem! Mr. Lestrange! – meresztette Rabastanra a szemét Dorea.

-         De kedvesem! – Potter próbálkozásának Dorea dühödt mozdulata volt a válasz, elrántotta a kezét Potter kérlelő fogásából, s szinte elfutott a zongora mellől.

-         Alexandra volna kedves a megüresedett posztot a zongoránál betölteni? – mosolygott következő áldozatára Abraxas. Rabastan azonban már nem törődött velük. Szeme sarkából szemmel tartotta a Potter házaspárt. Látványosan nagyon ellenkező hangulatban voltak. Talán veszekedhettek, vagy egyszerűen Dorea van ma különösen rossz passzban.

-         Rabastan! Hát visszatértél közénk – sietett több nő is Rabastan köré. – Hol jártál? Mit csináltál? Hoztál különlegességeket  az utadról?

-         Hogyne! – dőlt előre, letéve a whiskyspoharát Rabastan, s előzékenyen a hölgyek kérdéseire válaszolgatott. – Gyönyörű szőttesekkkel tértem vissza. Néhány gobelin is akad közöttük, de az igazi, az a  színes,  tarka kézimunkák finomsága.

-         Házimanó vagy kobold kézimunka? – érdeklődtek sokan.

-         Nem, egyik sem – rázta a fejét nevetve Rabastan. – Ezek boszorkánykézimunkák bizony! Ráadásul pálca nélkül!

-         Két kezi munkávak? Ez förtelmes! – kapták fel sértetten a fejüket többen is. – Melyik országban végeznek ma kétkezi munkát a boszorkányok? Ez felháborító! Mr. Lestrange, kérem nyugtasson meg minket hogy csak ugrat!

-         Minden szavam az igazság szarujából csöppent – tárta szét a karját Rabastan.

-         De hát nálunk legfeljebb a nászágy takaróját készítik kétkézzel a nők! – élénkült meg a társalgás Rabastan körül.

-         Valóban! – dőlt hátra sóhajtva Rabastan. – Tudják a hölgyek mitől olyan különleges a kézimunka? – hajolt egészen közel, s suttogta, hogy a npk mind közelebb dugják a fejüket hozzá.

-         Jaj ne csigázzon minket! Micsoda? – suttogták.

-         Gondolják csak el, minden egyes csomót vékony, finom női ujjak, húznak meg. A selyemszálat amivel készítik, a szájukban nedvesítik, hogy könnyebben csússzon a fonásnál. Minden hajtásnál ott az érintésük, a tenyerük nyoma, az izzadtsága.

-         Pfuj! Ez förtelem – húzták fel az orrukat finnyásan az aranyvérű nők.

-         Ellenkezőleg hölgyeim, elbűvölő. Ezeken az anyagokon érintés van. Szinte érezzük a lelket benne, a testi kontaktust, és mind szemet gyönyörködtető – rekedt el Rabastan hangja.

-         Ó maga kéjenc! – nevettek fel a nők, s hátradőltek a kanapékon.

-         Rabastan, legközelebbi utadról hozz nekem egy ilyen szőttest! – szólt az egyik nő.

-         Mr. Lestrange, ugye nem felejtette el azt a különleges gyógyvizet amit kértem? – szólt egy idősebb asszony.

-         Természetesen, a forrásvízből merítettem a számára, itt van a fedélzeten. Elküldetem még a héten! – nyugtatta Rabastan.

-         Sikerült szerezni azokból a bizonyos kövekből? – kérdezte egy asszony titokzatosan.

-         Ó igen, hoztam belőle – felelte sejtelmesen Rabastan. Dorea elhaladt a társaság mellett az italpult felé. Rabastan utána szólt. – Mrs. Potter, esetleg tehetek valamit az ön kényelméért is? – érdeklődött. A körülötte ülő hölgy társaság érdeklődve Dorea felé fordult.

-         Köszönöm, mindenem megvan Mr. Lestrange – vetette oda foghegyről Dorea.

-         Megnyugtató ezt hallani, bár mind így lehetnénk ezzel – nevetett Rabastan. – semmi? Virág, háziállat, luxuscikkek?

-         Én nem hajhászom a luxust Mr. Lestrange! – válaszolta rendre utasító hangnemben Dorea.

-         Ez valóban dicséretes tulajdonság  - vigyorgott rá szemtelenül Rabastan.

-         Nem szolgáltam dicséretre Mr. Lestrange. Ha megbocsát – hagyta ott Dorea, s a puncsok felé igyekezett. Rabastan figyelte a járását. Dorea mindig ilyen határozottan lépkedett, erőteljesen.  Most is végtelenül egyszerű szabású sötét szaténruha volt rajta. Tekintetével a férjét kereste. Tehát indulni készülnek. Rabastan elnézést kért lelkes hölgytáborától, hogy a lépcsőn utolérje a nőt.

-         Dorea! – szólt  a lefelé siető nő után.

-         Fáj a fejem Lestrange mond mit akarsz és hagyj – állt meg a lépcsőkorláton pihenő kezével türelmetlenül zongorázva.

-         Nem az ágyamba akartalak vinni szóval nem kell fejfájásra hivatkoznod – pimaszkodott vele Rabastan. Dorea visszalépve le akart keverni egy pofont, de Rabastan lefogta a csuklóját.

-         Ma is sok mindenre vágyom tőled, de a listán nem szerepel a pofon – húzta mosolyra a szája szélét Rabastan, s a zsebébe nyúlva kihúzott egy hosszú, könnycsepp szerűen kiöblösödő üvegcsét, s Dorea kezébe nyomta. Dorea lepillantott a kezébe nyomott üvegre.

-         Mi ez? – vonta össze szép ívű szemöldökét.

-         Tudom, gyűlölsz minden luxust, és ne küldjek semmit a Potter-házhoz. Főleg ne jelenjek meg bejelentés nélkül. Ezért, csak így adom át. Rózsaolaj – adta meg a választ Rabastan.

-         Nem fogadhatom el – akarta visszaadni Dorea.

-         Ragaszkodom hozzá – zárta rá a nő ujjait az üvegre Rabastan.

-         Lestrange ez nem helyénvaló! Bár semmi sem helyénvaló abban, amit mondasz, vagy teszel – tette hozzá rosszallóan Dorea. – Nem adhatsz nekem ajándékokat!

-         Nem ajándék, kárpótlás a kellemetlenségekért – rántotta meg a vállát Rabastan.

-         Mégis mihez kezdjek vele? – forgatta a tenyerében Dorea.

-         Ez fürdőolaj. Tedd azt, amit mindenki más tenne, engedd tele a kádat és csepegtess a fürdővizedbe belőle – súgta közelebb hajolva Rabastan, miközben ajka körül mosoly játszadozott.

-         Nagyon szellemes vagy – fordított hátat Dorea, de mielőtt továbbindulhatott volna Rabastan rászorította tenyerét Dorea korláton nyugvó kézfejére.

-         Bárcsak a bőrödről lélegezhetném be – morogta Dorea hajába felindultan Rabastan. Dorea megborzongott a férfi forró leheletétől, ami súrolta a fülét, s a hangjától, melynek rekedtes mély rezgése végigömlött egész testén, megérintve minden porcikáját.

-         Lestrange! – szólt rá Dorea, s kirántotta kezét a szorításból, s leszaladt a az előcsarnok felé. Potter, már elkérte a kabátjaikat. Rabastan csak a lovak patkóinak hangjából hallotta, hogy a házaspár a kocsifeljáróra ért, s megindultak vissza Londonba, a Potter-házba. Túl messzire ment volna? Egy aprócska ajándékkal? Alig néhány másodperc volt az egész, amíg átadta a rózsaolajat. De ha csak arra a másodpercre is a közelébe akart lenni, belélegezni a haja illatát. Mélyen, hosszú hónapokra elraktározni újra.

Dorea letekerte az üveg tetejét. A rózsaszínű folyadéknak erős illata volt. Nagyon kellemes. Vajon Rabastan milyen indíttatásból vásárolt az ő számára fürdőolajat? Dorea megreszketett a gondolattól, hogy a férfi neki keresett ajándékot legutóbbi útja során. Hogy a férfi illóolajok, és egyéb illatszerek és luxuscikkek között válogatott számára, s hogy messzi országból elhozta neki a rózsaolajat. Vajon Rabastan is így belélegezte az illóolajat az üvegcse tartalmát? S közben rá gondolt? Túlságosan is felforgató kérdések ezek. A lelki nyugalmát zavarták meg ezek a gondolatok. Belecsepegtette a kádba, majd lassan a forró vízbe ereszkedett. Olyan tiszta, édes, bódító rózsaillat volt mindenütt. Mennyei illat. Lehunyta a szemét, s most is ugyanaz az érzés borzongott a testén. Ahogy visszaemlékezett Rabastan leheletének súrolására, ahogy szinte megérinti, ahogy rekedt hangon a fülébe suttog. Elutazott! Hála az égnek! Dorea ujjai elfehéredtek, ahogy a kád szélét markolták. El kell felejteni! Talán olvasni kellene valamit a férfitól! Tényleg Rabastan Lestrange lett a kedvenc írója? A stílusának köszönhetően vagy inkább a férfi személyének? Egyáltalán már az olvasás is bűnös dolog. Mert tudta, csakis azért olvassa újra és újra, mert Rabastan írta, mert mindig az első oldalra lapoz, ahol a férfi kézírásával írt üzenetet láthatja. Valójában ezért ütötte fel minden nap a könyveket. S most teljes testével belemerült Rabastan Lestrange ajándékába. A rózsaolaj körülölelte, mintha csak a férfi ölelné át. Dorea Black ez nem helyes. Ki kell verni a fejéből, igen. Holnap talán tovább bent marad a Wizengamotban. Ez a leghelyesebb amit tehet. Jobban el kell mélyülni az ügyekben. Hogy eltereljék a gondolatait a férfiról.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés